Szatmár.ro: Kezdjük a legelején: hogyan kerültél bele a kutyások világába?
Bernadett: Akkor kezdtem megismerkedni az állattartással, amikor nekem is lett egy kutyám, aztán nyilván egyik dolog hozta magával a másikat: eljutottam először magyarországi állatvédelmi egyesületek oldalaira, aztán megismerkedtem Demény, a köcsöggel, s leginkább általa mélyültem el ebben a dologban. A szatmárnémeti egyesülettel csak mindezeket követően kerültem kapcsolatba, ami egész furcsa, hiszen ők akkor már több éve működtek, viszont alig tudtam róluk valamit. Tudtam, hogy léteznek, és hogy mivel foglalkoznak, de ez kb. ennyiben ki is merült. Végül aztán elkezdtem követni a Facebook-oldalukat, és ennek köszönhetően egyre több ténnyel és problémával szembesültem, majd végül elhatároztam, hogy ki fogok menni hozzájuk és segítek nekik, illetve az ott lévő kutyáknak. Önkénteskedni akartam, adni akartam anélkül, hogy valamit várjak vagy kapjak cserébe. Mivel én emberekkel dolgozom, nekem evidens volt, hogy nem emberek, hanem állatok közé akarok menni önkénteskedni, így adta magát a helyzet, és a kutyamenhelyre esett a választásom.
Szatmár.ro: Hogyan tekintesz vissza azokra az évekre, amelyeket a Free Life-nál töltöttél?
Bernadett: Amikor én oda először kimentem, hatalmas volt a döbbenet. Nem tudtam elképzelni sem, hogy mi történik ott, illetve mi történik úgy általában egy ilyen menhelyen. Megdöbbentem, ugyanakkor tele voltam lelkesedéssel, de azt is el kell mondanom, hogy én világéletemben féltem a kutyáktól. Míg nekem nem lett saját kutyám, én soha nem voltam kutyás, sőt, kifejezetten féltem tőlük, tehát már az a tény, hogy én leküzdöttem ezt a félelmemet, rengeteg endorfinnal töltött el. A kutyák hálája pedig, ami felém irányult, még több lelkesedést adott mindehhez.
Ebben az időszakban szereztem a hírnevemet, vagy mondhatnám úgy is, hírhedtségemet is. Mivel ugyanis azt tapasztaltam, hogy a Free Life oldalán minden román nyelven zajlik, én kezdtem el először szólni a magyar nyelvű lakossághoz. Szerettem volna magyar nyelven is tájékoztatni az embereket, és ha úgy van, segíteni is. Fontos volt számomra, hogy az egyesületet és annak problémáit megismerjék a magyarok is, e tevékenységbe pedig szintén hatalmas lendülettel vetettem bele magam.
Fotó: Sándor Gyöngyi
Szatmár.ro: Tehát őszinte lelkesedéssel telve vágtál neki az egésznek. De felmerül bennem a kérdés, hogy hogyan lehet sikerélménye az embernek egy ilyen közegben, amikor egy, az utcáról megmentett eb helyére hat másik kerül napokon belül?
Bernadett: Mint mondtam, a lelkesedésem hatalmas volt, és én őszintén megmondom, hogy az első egy-két évben azt hittem, sőt, meg voltam győződve róla, hogy én majd megváltom a világot. Nyilván megtapasztaltam, és rá kellett jönnöm, hogy ez nem így működik. Jelenleg teljesen kilátástalannak látom a helyzetet, teljesen tehetetlennek érzem magam. Szokták mondani, hogy „Óh, gondolj azokra az állatokra, akiket megmentettél, akiket jobb élethez segítettél”. Gondolok én, de ez sajnos nem tudja felülírni a tehetetlenségemet a többivel szemben, akiket viszont nem sikerült.
Szatmár.ro: Kifejtenéd pontosabban, mi áll a csalódottságod hátterében?
Bernadett: Csalódtam mind a lakosság, mind a hatóság hozzáállásában. Sajnálattal kell kijelentenem, hogy 2020-ban sokkal szörnyűbb a helyzet, mint 2016-ban volt, amikor én belekerültem ebbe az egész állatvédelmesdibe. Mintha visszafelé haladnánk, semmi fejlődés. Egyre több a szaporító, egyre több az utcára tett kutya és macska, az örökbefogadások száma pedig rettenetesen visszaesett, ami nyilván annak köszönhető, hogy rengetegen szaporítanak akár tudatlanságból, akár felelőtlenségből, akár szándékosan. Sajnos fölöslegesnek látom minden fáradozásunkat és munkánkat, és ez nagyon elkeserít.
Ugyanakkor nyilván rettenetesen fáj az is, amikor egy örökbe adott kutyának baja történik, vagy visszahozzák a menhelyre x idő után. Az is nagy csalódás, amikor belefektetsz szeretetet, energiát és nem utolsósorban pénzt egy kutyának a megmentésébe, aztán végül elveszted egy betegség vagy másnak a felelőtlensége miatt. Sokáig vigasztaltam magam én is azzal, hogy igen, őt elveszítettük, de egy másikat megmentettünk, de ma már nem igazán értem, hogy mennyivel vagyok én jobb vagy mennyivel jobb az, hogy egyet megmentek és százat hagyok az utcán, mert nem tudok rajtuk segíteni.
Ha viszont a legnagyobb csalódásomat kell kiemelnem az elmúlt évekből, akkor mindenképp az állatorvosok egy igencsak népes csoportját mondanám. Talán ez a legfájóbb. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok túl népszerű a köreikben, de igenis elítélem azokat az állatorvosokat, akik bátorítják a szaporítást, félrevezetik a gazdákat azt sugallva, hogy ajánlott legalább egy fialás a szukakutyák esetében. Ez teljesen törvényellenes, etikátlan, konkrétan az esküjüket szegik meg, amikor nem a kutya érdekeit, hanem a saját anyagi érdekeiket nézik. Szörnyű nagy csalódás számomra, hogy néhány állatorvos Facebook-oldalán szaporított kölyköket kínálnak eladásra. Nem sajátjaikat, hanem másokét. Ugyanakkor egy menhelyi kutyának a képét soha nem tennék ki, soha nem próbálnának segíteni az örökbe adásában. Számomra ez felfoghatatlan, mivel állatok megmentésével kellene foglalkozzanak, és nem az anyagi vonzatát kellene nézzék.
Ugyanakkor tudom, hogy ha a törvények be lennének tartva, és ivartalanítva lennének a nem törzskönyves kutyák, előbb-utóbb az állatorvosok éhen halnának. Tisztában vagyok ezzel is, viszont ez nem jogosítja fel őket arra, hogy törvényt szegjenek és magasról tegyenek másnak a fáradozásaira. Persze, nem kötelezhetnek senkit sem arra, hogy ivartalanítsa és chipeltesse a négylábúját, viszont úgy gondolom, morális kötelességük lenne elmondani minden gazdának, hogy melyek Romániában a törvények, hogy ne mondhassa aztán később a gazdi, hogy nem tudott ezekről.
Szatmár.ro: Akkor mégis mi az, ami miatt minden nap újrakezded?
Bernadett: Felelősséget vállaltunk néhány kutyáért, és őket el kell látni. Olyan nincs, hogy én csalódott vagyok, és akkor ők haljanak éhen. Ezt vállaltam, és viszem tovább, illetve sajnos – tudom, hogy csúnyán hangzik – még nem vagyok azon a szinten, hogy el tudjam fordítani a fejem, ha egy bajba jutott kutyát látok. Ezt vagy csinálod szívvel-lélekkel, vagy nem csinálod sehogy. Én egyszerűen ilyen ember vagyok. Hogy én félig mentsek vagy félig segítsek, számomra az elképzelhetetlen.
Szatmár.ro: Mit gondolsz, mi állhat annak hátterében, hogy sokan nem tartják be a felelős állattartásra vonatkozó törvényeket?
Bernadett: Sokan nem tudnak a törvényekbe foglalt kötelezettségeikről, ugyanakkor van egy olyan réteg is, amelyiket teljesen hidegen hagyja és nem érdekli mindez, hiszen mi még nagyon messze állunk attól, hogy a kutya vagy a macska családtagként legyen kezelve. Ezenfelül van egy olyan, magát állatszeretőnek és állatvédőnek valló csoport is, akik teljesen elutasítják az ivartalanítást mondván, az ő kutyájuk nem párosodik, nem fial, és ezért szerintük ivartalanítani sem kell. Ez nagyon téves megközelítés, mert egészségügyileg is jobb a kutyának, ha ivartalanítva van, gondolok itt a rákos megbetegedések prevenciójára.
Tapasztalataim szerint az emberek élből elutasítanak mindent, ami kötelező, s én magam is rengeteg támadást kapok amiatt, mert ezekre a törvényekre rendre felhívom az emberek figyelmét. Talán nem a legmegfelelőbb módon kommunikálom mindezt, hiszen elég rámenősen, agresszíven próbálok hatni az emberekre, néha felelősségre is vonom őket, de véleményem szerint ezen a területen a nyájaskodás nem segít. Az emberek nagy többsége csak a „fenyítésekből” és a a büntetésekből tanul, csak ez tartja vissza őket a törvények megszegésétől. Ugyanakkor a stílusom ellenére sikerült mindvégig megmaradnom tisztelettudónak, igazságosnak és egyenesnek.
Szatmár.ro: Említetted, hogy nagyon sok támadást kapsz a figyelmeztetett vagy felelősségre vont állattartóktól. Hogyan sikerül magadban elrendezned ezeket a negatív véleményeket, támadásokat?
Bernadett: Eleinte könnyebben túlléptem ezen a sok bunkóságon, de mostanában már egyre nehezebben viselem. Megviselnek. Nem elég nekem a szélmalomharc és a tehetetlenség érzése, hanem még kapom a savat is, mert „okoskodok”. Pedig szinte biztosra merem állítani, hogy én először szépen hívom fel a figyelmet egy-egy dologra, de az emberek többsége ennek ellenére felháborodik rajta. Nagyon kevesen vannak azok, akik megértik, netalántán meg is köszönik, hogy jeleztem nekik néhány tudnivalót.
Szatmár.ro: Mindezek ellenére remélem, voltak boldog pillanatok is ezekben az években. Nem mesélnél ezekről is egy kicsit?
Bernadett: Persze, hogy voltak. Nem is lehetne anélkül csinálni, hogyha nem lennének. Az nagyon jól esik, amikor például olyat hallok, hogy miattam tettek az emberek lépéseket az állatok megsegítésére, vagy ivartalanították a saját állatukat, de én már annak is nagyon örülök, ha valaki általam ismerte meg ezt a területet. Ezek a pozitív visszajelzések sokkal többet jelentenek, mint bármi más.
Viszont ha ezt egy-két évvel ezelőtt kérdezed meg, még azt mondtam volna, hogy egy sikeresen örökbe adott kutya ténye tesz boldoggá. Ma már azonban nem ezen a véleményen vagyok, hiszen minden örökbe adott kutyáért nap mint nap izgulok. Hiába tudom sokakról, hogy luxuskörülmények között élnek, de én próbálom mégis nyomon követni az útjukat, és vannak olyan gazdik, akik rossz néven veszik ezt, vannak, akiket felháborít, hogy érdeklődni merek. Ez egyébként nem csak az én esetemre vagy Szatmárra jellemző, ez ugyanúgy probléma magyarországi egyesületeknél is, holott az örökbe adási szerződésben pontosan rögzítjük, hogy szeretnénk nyomon követni a kutyák sorsát.
Fotó: Sándor Gyöngyi
Szatmár.ro: Hogyan áll ehhez az egészhez a családod?
Bernadett: Mindenki ledöbbent, amikor én elkezdtem kutyázni, hiszen korábban soha nem voltam kutyás. Először azt hitték, hogy ez egy ilyen átmeneti hóbort, de aztán meglepődtek, hogy még mindig tart. Sajnos azon nincs mit tagadni, hogy hosszú időn keresztül hanyagolva volt a családom, hiszen nem töltöttünk együtt annyi időt együtt, mint amennyit szerettünk volna, de elfogadták, és ezért örök hálával tartozom nekik. Soha nem akartam, hogy ez az egész a családom rovására menjen, de van az a pont, amikor egyszerűen nem tudsz leállni, nem tudod megtenni, hogy nem veszed fel a telefont, vagy nem segítesz, amennyiben lehetőséged van rá. Mióta nem vagyok a Free Life-nál, kicsit visszafogottabban működök, úgyhogy több időt tudunk egymás társaságában tölteni, és ez tényleg jót tesz.
Szatmár.ro: Mit jelent számodra a kutyákkal foglalkozni? Fogalmazódott-e meg valaha erre vonatkozóan benned egy „ars poetica”?
Bernadett: Ezzel kapcsolatban eszembe jut például Illyés Gyula egyik sora, mely így hangzik: „Dicsérjék mások hálaadó lélekkel tanítójukat, az élet felé nekem egy kutya mutatta meg az utat”. Ugyanakkor én kutyában még nem csalódtam, és azt hiszem, ez mindent elmond. Felfoghatatlan az a hála, ami a szemükben van, és tényleg nem túlzok, én ezt így látom. Hiszem, hogy hálával tekintenek rám, és hálásak mindenért, amit kapnak, ellentétben az emberekkel. Fel se merült volna bennem, hogy én valaha is kutyákkal foglalkozzam, ha nem ábrándultam volna ki ennyire az emberekből, akik részéről rengeteg rosszindulatot és gonoszságot tapasztaltam.
Szatmár.ro: Mit gondolsz, meddig lehet ezt csinálni?
Bernadett: Szoktam néha azt mondani, hogy holnap szeretnék úgy végigmenni az utcán, hogy el tudom fordítani a fejem, ha látok egy kutyák. Hatalmas a lelki teher rajtam, és ezt nagyon nehezen viselem. Ugyanakkor annyira belemélyültem és annyi szeretetet kaptam a kutyáktól, hogy elképzelni sem tudom, mi lenne, ha nem lenne hová vagy kikhez mennem.
Szatmár.ro: Ha lehetőséged lenne megfogalmazni egy olyan üzenetet, mely minden egyes kutyagazdához eljut, mit mondanál nekik?
Bernadett: Ivartalanítás és chip – egyértelmű. Ha minden törvény be lenne tartva és be lenne tartatva, az az első hatékony lépést jelentené a konkrét állatvédelmi törvények betartása felé. Egy bechipelt kutyát egyszerűen nem hagysz el szándékosan, egy ivartalanított kutya pedig nem fial olyan kiskutyákat, amire nincsen szükséged, és ezért vízbe fojtod vagy kirakod őket az erdő szélére. Ezt az egész kóborkutya-jelenséget csak és kizárólag az ivartalanítás oldhatja meg. Ez persze nem egy-két éven belül hoz látható eredményt, hanem hosszútávon, de ha soha nem kezdi el sem a gazda, sem a hatóság efelé megtenni a lépéseket, akkor jelenleg nincs mire várnunk.
